Áron édesanyja párkapcsolati gondok miatt járt hozzám terápiás ülésekre. Gondjai voltak a magánéletében, figyelmét főleg a kapcsolati sikertelenség kötötte le. Áronnal nem voltak problémák, átlagosan teljesített az iskolában, nem volt szükség tiltásokra, vagy fegyelmezésre. Az anyuka bejárt a szülői értekezletekre, és figyelemmel kísérte a gyerek tanulmányi előmenetelét is. Nagy beszélgetések nem zajlottak ugyan közöttük, mert az anya lelkileg, szellemileg leterhelt időszakát élte, nem tudott elég érzelmi energiát fordítani a gyerekre. Megelégedett azzal, hogy látszólag minden rendben van, nem volt kapacitása közös időtöltésre. 

Áron 14 éves volt, amikor egy szülői értekezleten kiderült, hogy a gyerek korántsem olyan együttműködő és jó magaviseletű az iskolában, mint azt az anya hitte. Alkalmanként agresszívan viselkedett, irányítani akarta a társait. Mivel az anyának fogalma sem volt róla, hogy mivel tölti a szabadidejét, vagy kivel barátkozik, így ennek kontrollálása sem valósulhatott meg. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek olyan iskolai klikkhez csatlakozott, ahol divat volt a kisebbek, gyengébbek kizsákmányolása, megalázása, és olyan játékokkal töltötték az idejüket, amelyek agresszivitásra neveltek.

Tanulva a történtekből, az anya beszélgetéseket kezdeményezett Áronnal, megkérdezte a barátairól, időtöltéseiről. Kiderült, hogy Áron mindössze tartozni akart valahová, és a játékok, amelyekkel játszott nem is annyira voltak vonzóak számára, egyszerűen csak ez volt a trendi a barátok között. Elmondta édesanyjának, hogy jobban szereti a konstruktív, építéssel foglalkozó játékokat, ami mozgásteret ad a kreativitásának is. Az eset után az anya és a gyerek között beszélgetések alakultak ki, ami Áronnak is nagy nyereség volt, hiszen volt kihez fordulnia tanácsért, útmutatásért.