Ádám fiam napi akár több órát is számítógépen játszik. Szülőként – mert neki szülő vagyok, nem pszichoterapeuta – igenis eszembe jutott, hogy létezik a játéktól való eltiltás, mint eszköz. De mit érünk el vele? Ellenállást, a kapcsolat megromlását.

A szülő-gyerek kapcsolatban a tiltás a szabályok merev alkalmazása, a gyerek érdekét figyelmen kívül hagyva, a szülő saját elképzelését minden áron meg akarja valósítani, erre hoz szabályokat, amelyben a gyereknek nincs szerepe, nincs bevonva. Bizonyos esetekben nyilván szükség van ilyen szabályokra is, de a gyerek érdekeit is figyelembe véve a konszenzusos szabályrendszerben a gyerek számára felállított kevés tiltás hatékonyabb, mint a kizárólag tiltásokból felépülő rendszer.

A gyerek kiszorul egy társközösségből. Azt mondják, menjen sportolni. De utána miről beszélgetnek? Mi a téma? A mi időnkben a legújabb film, vagy popzene. Az ő idejükben ez sokszor a számítógépes játék. A Mindcraft, amivel Ádám és az iskolatársai együtt játszanak: közösen építenek, terveznek, virtuális szervert hoztak létre, miközben van benne akció is. Kimondottan kreatív játék, minden lehetőség megvan benne, hogy kreativitást és közösséget építsen. Ádám csinált egy virtuális szervert, és ezen közösen játszanak az iskolatársaival. Ez az egyik oldalról nyilván rossz, hiszen leköti a számítógép mellé és kevesebbet mozog, de másrészről az osztályban kialakult branccsal játszik, és innentől kezdve az osztály közösségépítő erejévé vált a játék.

Melyik ujjamba harapjak? Tiltsam le a játékról és így vegyem ki a közösségből? Küldjem ki az utcára és bekerül egy olyan közösségbe, amit nem ismer sem ő, sem mi és ki tudja, mit csinálnak? Vagy hagyjam játszani azokkal a gyerekekkel, akit mi is és ő is ismer, szeret, és ami fölött az egészséges szülői kontrollt tudjuk gyakorolni.

Mi ezt választottuk.